Második rész

Negyedik nap a jó Isten oda vezérelt egy oroszt kinek auszticzkire van szüksége és azzal nyílik az én szobám ajtaja és engem már hívnak is és adnak az orosznak engem vihet. Az kisszekere ott állt, vele egy másik ausztriczki. Felpoggyászolok én is a kisszekérre, s azt kérdem a fogolytársamtól messze fogunk-e menni!?

Volt rá a válasz: "Vasziz!". Gondoltam, na Károly most jól beházasodol, a fogolytársam nem tudott sem  oroszul, sem magyarul, mert ő német volt. Én nem tudtam németül sem pedig oroszul, a gazdánk pedig csak oroszul tudott, így nem kell az olvasónak mondani mily megértéssel voltunk hárman. Elindult hát velünk az orosz. Estére úgy 4 óra tájba a nap leszálltakor érkezünk egy faluba, de ott csak megetetjük a lovat és tovább megyünk. Megyünk egész éllyel (éjjel). Igaz, hogy én már boldogan aludtam, mikor is nagy kutyaugatásra felébredek és szétnézek, akkora kutyákat látok, mint egy féléves borjú, a ló körül pedig két lány, vagyis két nő, akik fogják a lovat kifelé. Mindket aztán bekísérnek a az istállóba és megmutatják, hogy feküdjünk le, pedig a nap nemsokára fel is jött. Itt aztán nem volt panaszos a konyha, mert amint reggel felkeltünk a legelső dolog a reggeli volt, igaz a felkelésünk akkor volt, hogy a szép napocska már az ég boltozatán oly magosra feljött, lehetett 9 óra. Persze ez mindennapos volt, mert azon a részen oly rövid volt az éllyel (éjjel), hogy amint az esthalynal (esthajnal)  eltűnt, a másik halynal (hajnal) már bontogatta vörös sugarait a nagy természetre. Itt aztán mi az orosz falvaktól elzárva, egy tanyán voltunk, a szomszédos tanyák pedig Kirgisz tanyák voltak, akiket csak itt volt alkalmam látni. Le nem írható viseletökkel, nagyon csúnyán néztek kik, akik a legforróbb nyári napon is nagy bundákba öltözve a derekuk körül kötve a nagy téli sapka a fülekre húzva úgy végezték  a munkáikat. 

1916 júniusi hónapot írunk, amikor elfoglaltam a már harmadik gazdámnál kínálkozó uly (új) helyet, bizony egynéhány nap eltelt míg megtudtam ösmerni az orosz muzsik, vagyis a gazdám családtagjait, akik velem szemben a legnagyobb szeretettel voltak. Az étkezésünk az kitűnő volt, igaz, hogy én és a társam külön kis asztalnál ettünk, ugyanakkor mint ők, reggel mielőtt munkához fogtunk volna, meg volt a reggeli  a szokásos csája és tely, hozzá vajas kenyér, tíz órakor szintén volt harapni való, hol-ez, hol az. Délbe aztán kitűnő ebéd, soha el nem mulasztható levessel és a hozzá illő másodikféle. Akkor volt egy jó ebéd utáni pihenő, mely állott 2 vagy 3 órából, akkor pedig mikor munkához akartunk fogni, újból csájázni, vagyis teázni kellett. 6 órakor uzsonna, este pedig vacsora volt. Itt aztán nekünk is viszonozni kellett az ők szeretetöket a német fogolytársammal. Nagy nehezen megértettük egymást, de bizony a gazdánkkal nehezen ment a beszélgetés legfeljebb ami munkát kiadott, hogy mi csináljuk, először Ő csinálta meg. Én azért csakhamar feltaláltam magam, mert mezei munkát kellett végezni, amit idehaza is folytattam, a társam pedig odahaza hol ezt hol azt végezte. A gazdám lakása igen szép helyen volt. Szép sík terep, vagyis domb nélküli hely, ahol az arany kalászú búza leggazdagabban öntötte áldásait, a nyírfák alatt elterülő kaszálókon pedig az árvalányhaly (árvalányhaj) bontogatta szálait, közte a dúsan termő földi eper kínálkozott a maga jó ízével, amit a gazdám lányai veder számra szedtek és mindenféle jót készítettek vele. 

Mondhatom, hogy ugyanúgy megtermett minden, mint nálunk, az ugorkát, én is szerettem, de ők mégjobban, mert ahogy a jó Isten megadta legfeljebb a sártól megtörölték és úgy ették halyával (hajával). Aratás után megkezdődött a dinnye szezon. Egész szekérrel hozott amit a magtárba öntögetett búza közzé helyeztünk el későbbi időkre, amit késő ősszel fogyasztottunk el, bátran megírom.

39 hónapot töltöttem orosz fogságba, de ilyen jó helyem nem volt, pedig igen sok gazdám volt. 6 hónapot töltöttem el, amikor is október 28-án már olyan hideg volt, hogy a szőrcsizmám megfagyott a két nagy lábujjom, amit a mai napig érzek, ahogy szokták mondani, a kutya is akkor vész meg, amikor legjobb a dolga.

Én is felszólítottam gazdámat, vigyen be a lágerbe, vagyis a fogolytáborba, fagyos lábbal, amit a gazdám nem akart megtenni, de sok kérelmemre mégis megtette. Kifizetett aprópénzzel - úgy szoktuk mondani, mert 3 rubel volt egy hónapra és bevitt az Omszki fogolytáborba, ahol is átadott az oroszoknak.

Itt kezdődött aztán az igazán rossz helyzetem a november december és januári hideg hónapokat egy 15 méter magas 15 méter széles deszka épületbe eltölteni, vagyis kiszenvedni fagyos lábbal. Az épületnek a a hossza megvolt 50 vagy 60 méter benne háromsoros priccs és 8 kályha, melybe a tüzet reggel megrakták és el is hagyták aludni, mert csak annyi volt a fa, hogy éppen tüzet megtudták rakni. No aztán az étkezésünk is ehhez hasonló volt. Persze az épület lakói annyira át volt hűlve, hogy úgy éllyel (éjjel) mint nappal a kijárathoz 50 méterre lévő árnyékszéket jártuk szünet nélkül.

(1917. február 23. – cárizmus összeomlása Oroszországban.)

1917 februári hónapokba munkások összeírása volt. Több helyre én is felhasználva a kínálkozó alkalmat beiratkoztam, csakhogy megszabadulhassak erről a kálvária helyről. Március első napjaiba megkaptuk mi is a munkára való beosztásunkat és kivezénylésünket. Nyolcan voltunk egy csoportba és Omszktól úgy egy másfél napi vonatjárás volt a munka helyszíne. A munka feladata az volt, hogy a folyókon át épített fahidaknak úgy a lábait, mint a jégtörőit a jégtől megszabadítottuk, vagyis körülfűrészelgettük, hogy olvadás esetén meg ne törje. Mikor ezzel készen voltunk, akkor pedig az útról való vízeresztéssel foglalkoztunk, tehát itt uttörő munkát vagyis kincstári munkát végeztünk, az életemet magunknak kellett beszerezni és valamivel jobb volt mint a táborba.

Ezen a munkán mely tartott három hónapig volt alkalmam megismerni a tisztaságokat, mert a női személyeknek úgy hétköznap mint vasárnap, ha annyi idejök volt azonnal vették a kezökbe az asztali nagy késöket és koszorúkba ülve, egymás ölébe hajtva felyeiket (fejeiket) felváltva, úgy ölték a tetveiket a nagy késsel minden szégyen nélkül. Erről a helyről is aztán mint ki munkáját jól elvégezte, vissza vittek a táborba és új munka beosztást adtak. Megint csak mezei munkára mentem, ahol is mint János szolgának három napból állott az esztendő, tehát én is úgy szegődtem.

Kivitt az új gazdám a tanyára, ahol is ott volt három mocskos gyerek. Amikor az evés eljött a három gyerek, csak éppen, hogy lábbal nem mászott bele az elibünk helyezett nagy tálba, mocskos ullyaikkal (ujjaikkal) válykáltak (vájkáltak) a tálba az orrjukaikból eredő folyadék találkozott a szájaikkal és mindezeket eltűrte, vagyis nézte az apukájok. Jól tudom, szerdán mentem oda, de még aznap határoztam, hogy csak szombatig leszek ezen a helyen, ezt a piszokságot nem bírom ki, csak addig ne legyen bajom, akkor hálát adok a jó Istennek!

Megtörtént szombaton este a hazamenésünk. Megösmerkedtem a már régebben ott volt hadifoglyokkal és mondtam nekiek, mily piszkos helyen vagyok és ha akadna más hely már ott is hagynám. Megtudva ezt a gazdám minden beszélgetés nélkül összeszedette velem a holmimat és szólott, hogy menjek utána. Mentem és vezetett a község házához, ahol is volt egy mellékszoba és abba bezáratott. Persze nem sokáig voltam ott, mert a munkás kellett, az aratás közel volt és így még aznap gazdát cseréltem. Az új hely sem kínálkozott rózsásnak. A koszt az gyenge volt. Alig két hetet töltöttem és elértük az aratást. Jó távol mentünk aratni a közösségtől. Volt egy pár arató, Ki sarlóval aratott, köztök én is. Persze én jobban tudtam aratni mint ők. A gazdám a kévét kötötte és egy suhanc gyerek pedig arató géppel aratott, akinek napi három rubel volt a napibére, nekem meg egy hónapra. volt három rubel. Ez engem szörnyen bántott. Egyszer csak áll az arató gép, hív a gyerek bennünket oda. Látjuk, hogy a buzaszélbe vezető kerék kiesve, a tengely végén lévő muter (csavar) elveszett. Kérdi tőlem mi legyen, menni kell haza. Körülnézem a gépe, látom, hogy az ülést három csavar tartja, így megszabadítom a középsőtől és a mutert behelyeztem a kerék elibe. Látva az orosz, hogy kész, kérdi tőlem, mi vagyok odahaza. Persze már egy keveset tudtam oroszul, mondom aztán neki oroszul: "ti znájes sto takoly", hogy te tudod mi  az "elektroktektikus" (elektrotechnikus)? Feleli, hogy tudja. Mindjárt más szemmel nézett rám. Engem azért csak sértett, hogy egy hónapra kapok három rubelt ezért elhatároztam magamba, hogy ott fogom hagyni a helyem. Végre is hajtottam egy szép vasárnapi este otthagytam. Hétfőn reggel már csak a hűlt helyemet találták az állomástól, pedig jó távol  voltam. Gondoltam, hogy még utánam talál jönni, vagy kerestet. Úgy határoztam, hogy csak éllyel (éjjel) fogok utazni, a nappalt pedig az út mentén elhúzódó nagyerdőbe töltöttem. Három éllyeli (éjjeli) utazásom után elértem az állomást, hol a kezemet zsebkendővel bekötve és állandóan magam előtt tartva, - hogy mily nagy fájdalmaim lehetnek és hogy az utazó oroszok sajnálkozzanak rajtam. Nem is volt csalódásom benne, mert mikor bementem az állomásba vagy felszálltam a vonatba, mindenütt rólam volt szó és én pedig úgy tettem, mintha egy szót sem tudnék oroszul, pedig már akkor tudtam, vagyis értettem. Egy napi vonatozásom után  beértem Omszkba, ahol nem sok időt töltve iratkoztam munkára. A beosztásom nem valami fényesnek bizonyult. Kivittek bennünket öl fát vágni az erdőbe, hol ha sokáig ott tartottak volna bennünket a szúnyogok csak a csontunkat hagyták volna meg, mert se éllyeli (éjjeli) se nappali nyugalmunk nem volt tőllök. Megtudva azt, hogy menyit fog kelleni nekünk kivágni, igyekezetünk folytán csak két hétig tartott az ottani munkánk. Onnan egy hídépítéshez vittek bennünket. Ott volt két hónapi munkánk, mely munkára nem volt panaszom.

(1917 november 7-én megkezdődik Oroszországban a polgárháború a vörösök, a fehérek, illetve az egykori cári Oroszország nemzetiségei között. 1917. december 5-én létrejött az oroszok és németek közötti fegyverszünet. A szovjet delegáció 1918. március 1-jén újra asztalhoz ült, majd március 3-án elfogadta a németek által kidolgozott béketervet.)

Munkánk végeztével megtörtént az elszállításunk a Tomszki lágerbe, fogolytáborba. Onnan bőrgyárba kerültem munkára, hat társammal honnan megkíséreltem az Európai Oroszországba való beszökésemet. 

(Szovjet-Oroszországból 1918 elejétől tértek haza osztrák–magyar, német, bolgár és török hadifoglyok. A hadifoglyok felszabadítása tehát megindult ugyan, de az intervenciós háború kifejlődése miatt azt később leállították.)

1918 február hónapba a gyárudvar nagy magos deszka kerítéssel volt körülvéve és bizonyos távolságba pedig beosztva orosz katonák kik két óránként váltogatták egymást. Megvesztegettünk egy őrszemet és annak a jóvoltából kiszabadultunk a bőrgyárból egy sötét februári éllyelen (éjjelen). Első dolgunk volt a városon keresztül sietni és a közeli állomáson pedig vonatra ülni, mely vonat még azon az éllyel (éjjel) kihozott bennünket a Taigai nagy állomásra, mely a fő vonal mentén volt, mi pedig a fővonaltól voltunk 150 kilométerre. Itt aztán érdeklődtünk mikor fog menni vonat Oroszország felé, Európába, mert mi akkor az Ázsiai Oroszországba voltunk. Mondják a vasutasok, este lesz egy katona vonat mely szabadságos katonákat viszen Moszkva felé. Megvolt az örömünk, hogy azokkal mily könnyen betudunk jutni Oroszországba Szibériából.

Elérkezett az este. A vasutasok megmutatják hol áll az orosz szabadságos katonák vonata amely 35 marhaszállító kocsiból állott. Szép holdvilágos este van. Az indulásra készen álló vonat előtt ott tanakodunk vagyis spekulálunk, hogy hogy történjen a sötét kocsikba való bekérezkedésünk. Végre határoztunk, hogy ahányan vagyunk annyi kocsiba kéreszkedjünk, tehát hat fele mentünk, azzal a tudattal, hogy majd holnap ha megáll a vonat valahol, mindannyian kijövünk a kocsiból és megfogjuk egymást látni. Abba a percbe szétváltunk és minden baka választott egy-egy kocsit. Én is nyitok egy kocsiajtót. Kérdik belülről: Ki az? Felelem, hogy ki vagyok és mit akarok. Igen sok hang válaszolt belülről egyszerre. Az egyik mondja oroszul nem lehet, a másik nem szabad, a harmadik lehet, meg ki tudná azt le is írni, hogy még mit motyogtak, de azért én a harmadik hang irányába bementem.

Már akkor tudtam oroszul annyit amennyit nekem kellett tudni. Kezdtem beszélgetni oroszul és így meghagytak magok között, de a vonat már megyen is velünk, hálát adva a jó Istennek, hogy megengedte még egyszer, hogy a magyar hazám felé közeledjem, ha bár Oroszországba leszek is, de mégsem leszek oly irtó messze hazámtól, mint most vagyok. (Tiszakóród - Tomszk 4800-5000 km)

Másnap délelőtt megáll velünk a vonat Kazán vizet veszen, és én kiszállok a kocsimból, hogy megláthassam az én hadifogoly társaimat. Figyelek előre-hátra, de sehol nem látok az én fogolytársaimból egyet sem. Bántott valami:  hogy csak nem magam jövök tán?! Aznap estére még állott a vonat egy állomáson velünk. Kiszálltam a kocsiból és és az egész vonat előtt végigmentem, hogy hol találhatom meg őket. Bizony egy kocsiban sem voltak, így nekem egyedül kellett utaznom.

 forrás: map.google.hu

Európa és Ázsiai határszélen Ufa nevű városnál át kellett szállni személyszállító kocsiba. Itt már kezdtem egy kicsit kétségbe esni, hogy most itt mi lesz velem, de az én jót tevő orosz katonám ott sem hagyott magamra. Vele kellett hogy menjek. Ott a személyszállító kocsik másképpen vannak berendezve. Ott az utas, ha megyen párnát is viszen magával, mert minden egyes utazónak fekvőhelye van. Háromsoros fekvőhely van a kocsiba, egymás felett. Engem felfektetett az én jótevőm a felső helyre és ő pedig megmaradt a középső helyen. Kioktatott, hogyha ki akarok menni, az Ő sapkáját vigyem. Egyéb öltözetem ugyanolyan volt mint az övék és azt hiszik én is orosz katona vagyok. Ha pedig jön a kalauz, majd ő fog felelni, hogy "tozse nási tavaris" ami azt teszi, hogy "ő is a mi barátunk", tehát orosz katona vagyok és így jegyre nincs szükségem. Igaz pénzem sem volt rá.

Így történt a Szibériából való kijövetelem, amely három hetet vett igénybe. Az utolsó napokba megtudtam, hogy az én orosz jótevőm Szmolenszk nevű állomáson már le is száll és más irányba fog menni.

forrás:map.google.hu

Az én számításom pedig Moszkva volt, - hogy ott le fogok szállani és bemegyek a fogolytáborba és ott fogok új életet kezdeni -, de a tervem nem sikerült, mert Tula nevű városnál leszálltam a vonatról, vártam a következő vonatra, de annyi volt az utas, hogy nem lehetett volna megszámlálni, köztök én is. De már este volt és így én is kerestem egy kis helyet magamnak, hogy ledőlhetnék. Találtam is, volt egy nagy vattás kínai paplanom, melyhez hozzákötve a hátizsákom, benne fényképeim, borotva verseskönyv, fehérnemű és ahogy ledőltem a felyem (fejem) rátettem a paplanra. Éppen csak elkapódtam - ahogy mondani szoktuk -, nem tartott két percig, nézek szét magam körül: már a hátizsákom oda is van. Elvágták a paplantól és el is czipelték (cipelték). Én aztán megpróbáltam keresni, de bizony nem tudtam megtalálni. Elkeseredésemben pedig bementem a Tulai fogolytáborba. 

Itt aztán kivettem a részem a koplalásból. Kenyeret semmit sem adtak, naponta egyszer volt főétel mely állott rizsából, az is só nélkül volt megfőzve ennél már végkép nincs rosszabb. Az én fogoly társaimat látva esténként, egy-egy kenyérzsák kenyérrel érkeznek meg, érdeklődöm aztán tőllök, hogy hol szerezték, mondják koldulták a közeli községekbe. Én is ráhatároztam, hogy magam, hogy holnap fogok menni koldulni, de itt mégsem éhezek. Másnap hajnalkor elindulok jó távol volt a község amerre vettem az irányt, hegyeken keresztül februári szeles és havas reggelen gondoltam most biztosan első leszek a koldulásba, mert se elől se hátul nem láttam, hogy jött volna csak egy baka is. Lehetett 11 óra amikor beértem a községbe és mit láttam, a bakák majdnem egymásnak adták az ajtók kilincsét. Úgy meg volt már akkor lepve a község kolduló bakákkal, így aztán én is elvegyültem köztök. Benyitok az első helyre, köszönök és kérem az alamizsnámat egy szegény fogolynak, persze oroszul mondom. Röviden az volt a válasz, "nyetu, kleba" magyarul, nincsen kenyér. Mint akit pofon vágtak, úgy hagytam el a házat. Megyek a másik helyre, a harmadik helyre, negyedik, ötödik, szóval bejártam az egész falut. Egy helyen szántak meg, tenyerem nagyságú árpa pogácsával. Azt is úgy tudtam megenni, hogy előbb a szálkát összetörögettem benne. Most voltam aztán igazán éhes. Az volt aztán a bosszantó, hogy látom a többi kolduló baka meg kapott. Veszem az irányt, egy másik községbe, mely hazafelé lesz utamba. El is értem dél után 3 órakor. Ott szintén megkezdtem, szégyen megírni, ott még annyit se kaptam, mit az előbbi faluba.

Megindultam hazafelé nagy szomorán az üres kenyérzsákkal, a barakkba pedig már vártak, hogy majd megfogom a fogolytársaim vendégelni, mint ahogy ők tettek énvelem. Volt este 7 óra mire hazavánszorogtam az éhségtől. Kérdik a fogolytársaim, hogy hát semmit nem kaptam? Felelem semmit. Kérdik tőlem, mit csináltam, mikor bementem. Felelem köszöntem és kérem az alamizsnát. Mondják aztán, hogy hogy kell tenni, amikor benyitunk a  házba, köszönni, sapkát levenni és a sarokhoz fordulni, hol a szent képek vannak elhelyezve és nagy áhítattal vetni keresztet, és csak ezek megtörténte után kell kenyeret kérni. Nem vagyok katolikus, de a keresztvetést még este megtanultam és rászántam magam, hogy ha a jó Isten felvirraszt egészségbe csak elfogok menni ugyanabba a faluba ahol már aznap voltam. Másnap aztán megtörtént az új czeremóniával (ceremóniával) való koldulás. Már az első helyen nagy sikerrel jártam. Amint elvégeztem a keresztvetést, azt kérdi tőlem a házigazda oroszul "Ti tozse kathauliki?" magyarul mondva "Te is katholikus (katolikus) vagy?" felelem, hogy "Az". Szól a feleségének: "Adjál neki kenyeret!". Megköszöntem és mentem tovább, de akár hiszik akár nem alig hogy 15 helyen voltam, már a kenyérzsákom megtelt kenyérrel. Annyit tapasztaltam, hogy a koldulás is fortéllyal jár. Így tudtam aztán megvendégelni odahaza az én tanító mesteremet még aznap este kenyérrel. Így próbáltam aztán élni, de ezt sem láttam jónak.

Kezdtem aztán érdeklődni lesz-e munkára való összeírás? Meg is történt pár héten belül. 100 embert összeírtak és köztök voltam én is. Két orosz kíséretével megtörtént a kiszállásunk. Azt kérdem a kísérő orosztól, messze megyünk é gyalog? Feleli, hogy nem messze, csak 100 kilométert. Gondolkoztam, most mit tegyek, ha elmegyek és rossz dolgom lesz, akkor sokat kell gyalogolnom visszafele, hogy elérjem az állomást. Hamar határoztam! Lemaradtam a munkás csoporttól. Ők elmentek én pedig visszamentem az állomásra. Azt kérdem a vonatra várakozó oroszoktól, mondják meg nekem, melyik részen van sok kenyér? Felelik: "a Don vidéken, a Varonezsi Guberniába megyében. Két napi vonatjárás ide." Gondoltam az nem baj, majd csak odaérek, elviszen a vonat. Jegyre való pénzem, igaz hogy nem volt sok tehát muszály (muszáj) voltam kísérelni jegy nélkül az utazást, így gondoltam nagy baj nem származhatik belőle, legfeljebb bekísértetnek a fogolytáborba, onnan pedig szabadon mehetek merre akarok, mert már abba az időbe nem őrizték a foglyokat, mindenki "tavaris" volt.

Így a legközelebbi Varonezs (ma Voronyezs) irányába haladó vonatra felszálltam és le sem szálltam Varonezsig. Igaz a kalauz kérdezte hova megyek, én pedig válaszoltam rá a Varonezsi fogolytáborba. Megszűnt tovább a jegyzaklatás. Így értem el a dúsgazdag Don vidékre, amit máma is nagyon emlegetnek.

Reggel volt, amikor befutott velünk a vonat. Nem is csalódtam, mert az állomásba az elárusító bódék tele nagy fehér kenyerekkel és kaláccsal. Valahogy már nem is úgy léptem mint az előtt két héttel mikor koldulni jártam. Találkoztam rögtön magyar foglyokkal, kiktől megtudtam hol van a barag (barakk), mert csak oda kellett hogy menjek. Az volt a menhelyünk. Nem is sok gyaloglás után beértem a baragba (barakkba). Ott aztán volt fogoly, meg fogoly, még leülni is alig lehetett, nem hogy lefeküdni egy priccs sarkára. Azért csak leültem egy másik fogolytársammal kivel az állomásba összetalálkoztam. Igen szerencsés voltam a társammal ki huszár sapkát viselt a felyén (fején). A helyünk jóformán meg sem melegszik, jön felénk egy jó öltözetű czivil (civil) fiatalember. Megáll előttünk és kérdi oroszul a társamtól: Ő huszár? A társam csak nézett rá, mert nem tudott oroszul. Mindjárt, mint tolmács szerepeltem hogy "Igen, az!" "Miért?" kérdi. Mondja, hogy neki két huszárra volna szüksége lovak mellé kocsisnak. A gondolat már készen van nálam, hogy én is huszár vagyok, csak nekem nincs olyan sapkám. Mondja aztán, menjünk ővele ha akarunk. A fizetésről még szó sem volt, de azért mentünk, vezetett az orosz katonai parancsnoksághoz, hol lovat vételezett, hat darabot és azzal kellett nekünk a város szélén elhelyezett tanyára kimenni. Az ők mondások szerint "la gyittyé priut" ami azt jelenti, gyermekek menhelye. Volt aztán ott iskola, suszterály - mert már állami volt abban az időben minden - így én meg is kaptam a beosztást. Mivel tudtam oroszul akkor már áprilisi hónapot írtunk, nekem az volt a tennivalóm, amelyik lovat akartam befogni azt fogtam be a gumikerekű kocsiba és reggel kilencz (kilenc) órára a városba lévő nagy iroda eleibe kellett hajtanom és ott várni az irodából kijövő urakra, kiket vinni kellett oda, hova ők parancsolták. Ez így volt két hónapig. A koszt és a fizetés első osztályú volt. Egyenrangú volt az oroszékkal.

Két hónap eltelte után más beosztásom lett. A városban volt 7 priut, vagy lelenczház (lelencház). Erre kellett nekem az élelmet széthordani. Reggel a város szélén lévő vágóhídról a húst felvételezni és a kisszekérre lisztet telyet (tejet) húst kenyeret felpakoltam és minden lelenczháznak (lelencháznak) beadtam amit kellett. Az ittlétem alatt egy időbe egy orosz zászlós családjával odaköltözött. Egy kisfiú gyermeke volt és egy fehér lova, kinek úgy az ápolását, mint az etetését magamévá tettem. Köszönte is nagyon a zászlós és megígérte bármikor akarom segítségemre lesz. 

Mindjárt volt is kérésem, hogy szeretnék hazaszökni, meg is adta rá a választ röviden ha akarom Ő ki fog a frontra szállítani, vagyis vinni és ott át adnak az osztrák-magyar katonai parancsnokságnak. De ha hazamegyek kapok hat heti szabadságot és a szabadság letelte után visznek az olasz frontra, tehát válasszak. Itt maradok még, vagy megyek az olasz frontra? Nem szép megírni és hozzá szégyen is, az ottmaradást választottam! Gondoltam a jelenbe ép kéz láb vagyok és ha hazamegyek, elvisznek az olasz frontra, onnan ki tudja hogy kerülök haza, vagy talán csak a hírem jön a szüleimhez. Megígérte a zászlós, hogy majd fog ő nekem segítségemre lenni, amiről később fogok is írni. Három hónap elteltével felszámoltak mindannyiónkat és oroszokat alkalmaztak a helyünkre. Én is mit tettem a városban? Megnősült magyar hadifoglyoknál szereztem kvártélyt.  Ott bitangolok a városba, már jó két hete van, megtudom, hogy katona lovakat visznek a hadifoglyok egy néhány orosz kíséretével, de hova azt nem tudták megmondani. Gondoltam hogy valahova a rajvonal háta mögé és milyen jó volna nekem is menni és valahogy átszöknék a határnál. El is felejtkeztem az én jót ígérő orosz zászlósról, de már együtt is áll 60 hadifogoly. Szaladok a podgyászomért és sorba állok én is.

Olvassa az orosz "tarsi" vagyis parnacsnok az összeállított 60 hadifoglyot, mert többnek nem szabad volt hogy legyen, de mindig több egyel. Többször megolvasta, míg aztán bosszúsan csap a kezével, hogy mehetünk. 

Megindultunk az állomásra, de már menet közbe gondoltam, jó lesz nekem az orosz "tarsik" parancsnok közelébe húzódni és beszélgetni vele. Meg is történt, de már az állomásba is vagyunk. Lerakatják a foglyokkal a podgyászaikat és egy foglyot odaállítanak mellé őrnek, hogy semmi el ne vesszen, engem pedig az ők holmilyokhoz (holmiukhoz), hogy vigyázzak rá, mert ők engem kiválasztanak a foglyok parancsnokságára és én őkvelek leszek egy kocsiba és ha valamit akarnak a foglyokkal közölni, csak nekem fogják mondani.  Úgy szintén az élelem kiosztás is az én kezemen fog keresztül menni.

Gondoltam! Ezt csak jól megcsináltam. Mint létszám feletti, a foglyokkal pedig elmentek lovakér. 120 darab lovat vagonéroztunk be és annak az élelmét két hétre. Még akkor sem mertem megkérdezni hova visz az utunk.

Egy pár nap múlva aztán bátorságot vettem és megkérdeztem az útirányt. Meg is mondták minden kertelés nélkül, hogy Tomszkba. Valami melegség árasztotta el az egész testemet, hisz a tél utóján onnan szöktem be az orosz földre és most újból oda megyek?! Nyomba kérdem tőllök, mi mint hadifoglyok visszafogunk-é jönni Varonezsbe? Azt felelték, csak a lovakat fogjuk  leadni és kapunk két teherkocsit és úgy jövünk vissza. Nem voltam aztán tovább lázba. Két heti vonatozás után eljutottunk a rendeltetési helyre, Tomszkba.

Megtörtént a lovak átadása - az oroszok pedig vették a foglyokról összeállított névjegyzéket amit Varonezsben kiadtak és úgy olvasták össze a foglyokat. Egy kevés utiköltség is járt a foglyoknak. Beszélgették egymás között most megfogjuk tudni, ki a létszám feletti és amint olvasták, egy német hadifogoly nem jelentkezett nyomba és én pedig oda kiáltottam, "itt vagyok!" Később a német is jelentkezett és megtudták az oroszok, hogy én voltam a létszám feletti, parancsnok létemre. Megígérték, hogyha visszaérünk, le fognak csukatni.  Még aznap este bevagonéroztak két marhaszállító kocsiba, de már én is a fogolytársaim közzé voltam osztva, nem volt becsület tovább.

El is indult a vonat velünk vissza Oroszországba, ahonnan kiindultunk.

Nem voltam kétségbe esve az orosz mondásán, hogy le fog csukatni, mert nálam a terv, vagyis az elgondolás kész volt. Amikor már közeledtünk Varonezshoz, azt mondom az egyik fogolytársamnak, hallod-e? Mondok valamit. Amikor a vonat megállott, én azonnal kiszállok a kocsiból és a kocsi alatt keresztül fogok menni és te pedig a podgyászomat az ablakon le fogod ereszteni, én azután megyek. Merre? Azt nem fogom elárulni. Egy kevés idő múlva a vonat megállott, én pedig ahogy a fentebb megírt sorokban van, úgy cselekedtem, viszont a kísérő oroszok is kereshettek. Én aztán felkerestem a megnősült fogolytársamat, ahonnan a a kirándulóútra indultam. Itt töltöttem 2 hetet a fogolytársamnál, de ezt sem láttam helyesnek.

Megint beszegődtem kocsinak, mert pénzem fogytán volt. Hála legyen a gondviselő jó Atyánknak nem sokáig élveztem az új állomásomat, mert a szép őszi november 18-ik napnak a délutánján a moziba vagyunk és fél hat órakor véget ér a mozi, mi pedig a társammal úgy határoztunk, hogy megvárjuk a velünk szembe lévő színház nyitását, mely 8 órakor nyit és még oda is bemegyünk. De amint várjuk a színház nyitását, már este van - a villanylámpák mindenféle tarka színbe égnek -, hallunk nagy katonai zenekar működését és nagy éneklést ujjongatást, nagy nagy kivilágítást. Mi is vesszük magunkat abba az irányba. Amikor feléjük közeledünk, kiáltják nagy hanggal! "Uvasz tozse reveroczia, szláva bog!" magyarul mondva, "Nálatok is kiütött a forradalom, hála az Úrnak!" Ez többször megismételték!

(1918. október 17-én Tisza István bejelentette, hogy a központi hatalmak elveszítették a háborút. Az első világháború elhúzódása miatt elégedetlenkedő katonák és civilek utcai tüntetésekkel, felvonulásokkal és sztrájkokkal kezdődő felkelése volt Budapesten és a nagyvárosokban 1918. október 28 és október 31 között. A katonák tábori sapkáján az uralkodói névjellel ellátott sapkarózsa helyére tűzött, a felkelés jelképévé vált őszirózsáról őszirózsás forradalomnak nevezték el. A forradalom győzelmével  Magyarország kivált a világháborúban katonai vereséget szenvedett és a nemzetiségi mozgalmak felerősödése miatt felbomlott Osztrák-Magyar Monarchiából és államformája először alakult köztársasággá (korabeli elnevezésben népköztársasággá november 16.). A történetírás az eseményeknek a „polgári demokratikus forradalom” elnevezést adta. Forrás:Wikipédia

1918. november 18-án hozták létre a Hazatérő Katonák Gondozó Osztályát. 1918. október 31. és 1922. december 31. között 253.255 hadifogoly érkezett haza Magyarországra.)

Mindjárt oly különös érzés lepett meg bennünket! Olyan milyet talán életembe nem is éreztem! Hogy a jó Atyánk közelebb hozta a háború végét és talán mostmár a reményünk is megvan, hogy nemsokára viszontláthatjuk a mi szeretteinket, aki után oly sokat vágyódtunk és sírtunk 4 hosszú éven keresztül. Mert bizony sokan ott maradtak a sok ezer kilométeren túl, hideg Szibériában, meg a túl veszélyes Murmán vidéken, honnan a sok ezer hadifogoly táborokba kiket vasút építésre vittek ki. De akkor is imádkoztam a jó Istenhez, hogy ilyen helyeket kerültesse el velem, viszont a bánya mélyén se dolgoztam soha, mert csak a rosszat lehetett onnan is mindig hallani és azt a sok-sok ezer szegény hadifoglyokat, kik a nagy orosz földön alusszák örök álmaikat, nyugtassa meg a jó Isten őket! 

Most pedig rátérek újból a magam sorsára a nagy orosz tömeg ujjongatása közepette, eszembe jutott az én jót ígérő orosz zászlósnak a mondása, hogy ha akarom kiszállít a frontra, honnan könnyen már haza is jöhetek. A hazavágy nagyon elöntött és csak jönni és jönni, hazafelé, ez volt a határozat nálam. A czímet (címet) a zászlós megadta  annak idején, mikor otthagyott, hol a kislovat gondoztam. Másnap már fel is kerestem a lakását, hol zárt ajtóra találtam, de a sok csengetésre kinyílt az ajtó, hol a felesége fogadott. Mondhatom elég kedves vendég voltam, fogoly létemre. Beszélgetésünk közepette kérdem a zászlós úrnak hollétét. A válasz volt, "Kint van a fronton! Valami ügybe keresem?" Felelem, "Igen, haza akarok menni és igazolványra lenne szükségem, mellyel én mehessek a határon keresztül és hogy engem ne vihessenek be egy fogoly gyűjtő táborba sem." Így az iratomnak a beszerzését elvállalta a zászlós felesége, hogy 3 napon belöl meg fogja szerezni és hogy menjek érte. Három nap eltelte után újból felkerestem az igazolvány kézhez vétele végett. Nem csalatkoztam benne, mert csináltatott oly írást, rajta mindenféle Korniszárus pecsétje. Hét vagy nyolc pecsét díszlett rajta. Oroszul volt megírva én és a társam nevére szólott az igazolvány, felolvasta, mely a következőképpen hangzott: 

Én voltam Verner Stefán, Minszki születésű, orosz alattvaló és haza akarok menni, a társam is más néven szerepelt. Akkor bevezetett egy külön szobába hol a szoba falán ott lógott Európa nagy térképe, megjelölve rajta minden kisebb állomás. Ott szintén sorrendbe leírtuk merre lesz legközelebb a hazamenés, aztán az elkészült iratokat eltettem, és azzal elköszöntem az én jótevőmtől.

1918. november 24-én este, felültünk a vonatra, minden poggyász nélkül, hogy az utazásunk kényelmesebb legyen. Pénz volt, élelmet lehetett venni bárhol, így nem féltünk, hogy meg fogunk éhezni.

Megfizetett jeggyel utaztunk egész a határig és így a személyvonat két nap alatt ki is vitt bennünket. Ott egy napot vesztegeltünk, bizonyos okok miatt, másnap aztán indultunk a határnak, hol átadása volt a foglyoknak. Azon a részen valóságos népvándorlás volt. Czivil (civil) katona, vegyesen több ezer lélek ujjongott az örömtől, hogy ismét hazát fogunk találni. Közeledünk a helyhez hol orosz katonák állanak az úton. Egy orosz tiszt jelenlétébe az út mentén két oldalt hatalmas deszka barakk felállítva, melynek könnyen volt egy pár ezer embernek az elszállásolási helye. Az egyik barakkba a czivileket (civileket) irányították a másikba a foglyokat. Itt gondolkoztam egy kicsit, hogy melyik csoporthoz húzódjak?

Úgy láttam jónak, hogy nem húzódok egyikhez sem. Ki voltam öltözve orosz tiszt módjára, amit a jelenbe is be tudok bizonyítani, mert első dolgom az volt, hogy Miskolcra értem, hogy levétessem magam, hogy hadd lássák meg az unokáim is, hogy Nagyapa 24 éves korába orosz tiszt volt.

Én aztán vettem az irányt az őrség felé, hol az orosz tiszt várt rám. Vigyázz állásba, három lépés távolságba megálltam előtte, tisztelegtem! Vettem az iratomat, melyre csak a jelen pillanatba volt rá szükség. Nyújtom feléje, elolvassa és kérdi oroszul: "Kotori mási táváris?" magyarul mondva "Melyik az én barátom?" felelem én is oroszul: " Po eto csolovék, kotori tut jesz.) magyarul " Itt van a hátam mögött a barátom. Összehajtotta az orosz tiszt az iratot és felém nyújtotta, hogy tegyem el és szólt az őrségnek oroszul "Eto dvá csolovik pruszti" magyarul ezt a két embert erezd. Az őrség ellépett az útról, mi pedig köszönve nekik köztük elhaladtunk ott hagyva a sok ezer lelket.

Egy fél kilométer lehetett, Szkole nevű város hol ránk már germán vonat várt, beültünk a vonatba és hálát adtunk a jó Istenünknek, hogy az akadályon minden baj nélkül által segített. Innentől kezdve aztán nem volt akadályunk az utunk mindég közelebb és közelebb hozott az anyai földhöz. Kijevig jöttem a Germán vonaton, ott szintén megszámlálhatatlan hadifogoly volt várakozóban, de hogy mire vártak, azt ők magok sem tudták.

Hét óra lehetett este, amikor a német vonat beért Kijevbe. Első dolgom volt az Oroszországból hozott térképről leírt útmutatót elővenni, mit az orosz zászlós felesége állított össze. Meg is találtam a lengyel város nevét amerre hozott utam. Kezdtem érdeklődni mikor lesz vonat Bródi felé. Mondja a vasutas 9 órakor, de tehervonat. Itt és itt áll meg, magyarázta. Nem voltam lusta, megkerestem. Az indulásnak nem is sok hilya (hija) volt. Elhelyezkedtem a társammal egy marhaszállító kocsiba, mely üres volt. Behúztuk magunkra az ajtót és másik nap estéjén már a Bródi állomásán voltunk. Itt aztán már megint jegyet kellett váltani. Voltunk is szép számmal innen, onnan. Összeverődött hadifoglyok. Így a lengyel testvérek gondolták, jó lesz egy kis pénzt kicsalni a foglyoktól. Elhelyezkedtünk a harmadosztályú vonatba a jeggyel, de bizony kitessékeltek mindannyiónkat marhaszállító kocsiba, melybe még állani se tudtunk oly sokan voltunk. Baj nem volt azért, mert a vonat Odalbergnek volt irányítva, hova még aznap este befutott velünk a vonat a föld alatti helységbe.

Szombat este volt és csak másnap estére kaptunk vonatot Kassa- Zsolca - Rutka, Sátoraljának.

A szép vasárnapi napot az Oldalbergi állomáson kellett, hogy eltöltsük, hol egy-két magyar szót már lehetett is hallani el lehet képzelni mily hosszú volt az nap.

Várakozásunk közepette elérkezett a felszállás pillanata és meg is indult a dübörgő vonat velünk Kassa irányába. Jó este volt már, mikor befutott velünk a vonat Rutkára. Szomjas voltam és leszálltam. A víz keresgélése közepette, beszélek magyarul, hogy szerencsétlen állomás, még vizet sem lehet benne kapni. A nagy várakozó czivil (civil) tömeg közül, megszólal magyarul egy kislány, - ki lehetett hat éves - hogy "Tessék jönni Katona bácsi ó, én meg fogom mutatni hol van a víz!" 

Ezt a jelenetet hát nem tudom leírni. Ez volt az első magyar szó, ki felém hangzott női személytől a 48 hónap ideje alatt. Felemeltem a kislányt és könnyes szemmel vittem, merre mutatta az irányt. Nem is tudtam a kislányhoz szólani sem, mert az ivás alatt már a vonat el is indult és csak a szaladó vonatnak majdnem az utolsó kocsijának a lépcsőjére éppen hogy volt érkezésem felugrani, így egy pár intés volt csak a kislányhoz.

Hajnali két órakor futott be velünk a vonat Sátoraljára, hová oly rég volt vágyódásunk. Több ezer kilométer távolságból. Első dolgunk volt az állomáson felállított katonai konyhát megtekinteni, hogy nem-e vendégelnének meg egy kis hazaival. Igaz, hogy fogadtak a szakács urak! De nem mint magyar katonát, hanem mint orosz hadifoglyokat kiket egy kis feketekávéval elégítettek ki. Aligság tudtuk velök elhitetni, hogy kik vagyunk és hogy mi honnan jövünk, mert igaz, mindannyian úgy néztünk ki, mint orosz katonák! Így adtak aztán jó magyar gulyást, amit jó ízűen elfogyasztottunk.

Itt aztán megtörtént a fogolytársainktól az elválás. Ki erre és ki arra vette az irányt, kit hol várt a szerettei!

Én pedig a Miskolcz (Miskolc) felé robogó vonatra felszálltam, hogy a Miskolczon lakó nénémet meglátogassam. Ott aztán megtudtam, hogy idehaza nincsen különösebb baj, mint csak hogy rólam nem tudnak. Egy pár  napot ott töltöttem el és úgy indultam haza az én rég nem látott drága szüleimhez és kedves testvéreimhez, kik engemet oly sokszor megsirattak és akiért oly sokszor imádkoztak a Gondviselő jó Atyánkhoz érettem. 

Imádságba foglalt kérésöket a jó Isten meghallgatta és egy szép téli deczemberben (decemberben) vasárnap reggelén orosz öltözetben. Katona fiok és testvérek hazaérkezett.

Megvolt aztán a nagy öröm, sírás! Kérdezgetés! Egy néhány percz (perc) elteltével már a szomszédok jó katonai pajtásaim, kit innen, kit onnan segített haza a jó Isten, mind mind felkeresett és megcsókólgattuk egymást. 

Akadtak olyanok is, kik hősi halált haltak a pajtásaim közül. Azokat pedig a jó Isten nyugtassa meg haló poraikba!

Most pedig mikor mindezeket megírtam 1914 október 26-tó 1918 deczember (december) 2-ig, a velem történteket, az egész úgy tűnik fel, mintha talán álom lett volna.

Pedig nem álom, hanem hanem valóság, mert 49 hónap szenvedésének egy húsz százaléka lehet megírva csak 26 év eltelte után.

Isten áldását kérem úgy az olvasóra, mint a hallgatóra.

Kelt: Tiszakóród, 1943 augusztus 1.

Neviczkey Károly

s.k.

(1943 augusztusában a regény írásakor már javában dúl a második világháború amely 1939 szeptember 1én tört ki. Magyarország 1941 június 26-án lépett be magyar katonákat bevetve 1945 április 4-ig.)