Regényt írok bajtársaim! … Regényt, melynek minden betűje valóság, regényt melynek milliók és milliók voltak a hősei, szereplői: regényt! Mely magától íródott, melyet mindannyian olvastatok, én tehát most egyszerűen csak papírra teszem, hogy megörökítsük, hogy bármikor és újra elolvashassátok, mert bizony innen-onnan három évtized választ el a regény kezdetétől: könyvem feled az ember, pedig néha-néha jól esik az emlékezés, néha-néha helyes lesz majd fellebbenteni az események fátyolát, hogy családunk és utódaink is lássák és hallják, olvassák a regényt, okuljanak belőle, nehogy a kétes jövő velök eljátszassa és úgy játszassa el a drámát, mint velünk: az események ma még élő szereplőivel.

Nagy utat tettünk meg, bajtársaim… Két világrészen át jártuk a kálváriát, a Golgota útját, melyből hejh! De sok magyar társunknak nem lett feltámadása…

Az ő drága emléküknek áldozunk ez írással: én amikor megírtam: ti amikor olvassátok! … Önmagatok dicsőültök meg az ő halálukban, s. a. hadifogság történetének megbecsülésével őket becsüljük meg hejh, mert bizony fordítva is lehetne a helyzet: mi porladhatnánk valamelyik ázsiai hadifogoly-temetőben s talán ők tisztelnék meg emlékünket… A sors útjai kiszámíthatatlanok.

Áldjuk meg a gondviselés kegyes jóságát, mely életünket megtartotta a halál völgyében is, az ottmaradt bajtársak hozzátartozói pedig nyugodjanak meg a változhatatlanban.

Talán jobb is dicsőséges győzelmeink tudatában megpihenni térni, mint a mostani keservekkel veszteséggel gyalázat teljes életet élni!

Jertek hát kedves Bajtársaim, édes magyar népem, lássuk olvassuk a regényt, amint írva vagyon.

Bevonultam katonának 1914. október 26.-án, amikor ugyanabba az évbe november 6-án töltöttem be a huszadik életévemet.

Beosztást kaptam a 11. honvéd gyalogezred 3. zászlóalj 3. századához, melynek Nógrád megye Nagyszécsény volt az állomásozó helye. Kiképzésbe voltunk november, december és január hónapogban. 1915. február 7.-én beosztottak a menetszázadba és pár nap eltelte után a vonat dübörögve indult velünk országunkon keresztül.

El vagyunk szakítva a szeretteinktől! …. s most itt ülünk könnyes szemekkel a robogó vonatban, utolsó isten hozzádot intve rácsos kapukban álló, s isten áldjont integető hozzátartozóknak, kik nem sejtik a veszély nagyságát, mely eddigi boldogságunkat fenyegeti. Háborúba megyünk… hol egy kis golyó széttéphet minden köteléket, melyet isten eskü, szeretet, hűség bogozz össze erős örökös kapoccsá, s azután sírhatnak a neveletlen árvák az apa, a hitves a kenyérkereső után. Bizony én is sírtam – sirattam életemet, boldogságomat.

Nem gyávaságból, de isten adta nagy szeretet miatt. Szegény jó szüleim és testvéreim el sem búcsúzhattunk egymástól, pedig ki tudja látjuk-e még valaha egymást. Lehetetlen kedélyállapotunkat hűségesen jellemezni…

Egymás után hagyjuk el az őrházakat az ismerős tájat, hol búcsút int minden fa, minden fűszál, hiszen olyan régi ösmerősök vagyunk, annyiszor láttuk már egymást. Mintha hívnának: csalogatnának vissza: „ne menj el, maradj itthol, jöjj vissza!”

De nekünk menni kell, itthon nem maradhatunk, mert eskünk kötelez a távozásra. De visszajövünk, vissza kell jönnünk, mert itthon még szükség van reánk. Mert Isten igazságos, jó és szereti a szerető szívünket.

Leírtam a kezdet kezdetét is, mert azt hiszem körülbelöl így történt az elindulás valamennyiünknél, legfeljebb a bevonulás helye változott aszerint, hogy kinek-kinek hol feküdt az ezrede, ahol jelentkeznie kellett.

További írásomba is a velem történteket vetem papírra.

Egymás után következnek az állomások Debrecen- Bátyu és Munkács, hol bennünket ki vagonéroztak, hogy a még hiányos szerelvényeinket magunkhoz vehessük.

Egy pár napi ottlétünk után megtörtént újból a bevagonérozásunk és megindult velünk a vonat.

Vonatunk lassú kapaszkodással indult meg: nyög, sír a vas szörnyeteg, mintha szíve volna, mintha érezné, mintha minél tovább itthon akarna maradni ő is. Mérhetetlen fájdalom tombolhat belsejében, mert vasmelle kocsinkig hallhatóan zihál hörög a féktelen indulattól meg-meg rándul egész testében, kerekei feljajdulnak alattunk, s zokogásszerű ritmussal halad ismét tovább.

Hazánk keleti részén járunk, itt állunk Szolyva állomásán, felkapaszkodva a Kárpátok tetejére, hogy közelebb legyünk a Teremtőhöz, az Atyánkhoz, az Istenhez, hová lelkünk emelkedik e pillanatokban. Ajkaink forró imát susognak szemeinkben könnycseppek csillognak, leborulunk az édes honi földre mely szült és táplált, de ki tudja hantja takar-e?

Kevés időt várva, újból megindult vonatunk dübörögve. Szvaszkló volt végállomásunk, ahol kiszálltunk a vonatból és gyalog meneteltünk az úgynevezett Klevai magaslatra, ahol is nekünk ujoncoknak egy néhány öreg tisztes beosztásával kellett az első rajvonalba bevonulni.

forrás: www.map.google.hu

1915. február hó 18.

Rajvonalunkat és futó árkunkat úgy készítettük, vagyis annyiból állott, hogy ellapátoltuk az egy fél méteres havat még aznap éjjel, hogy 18-án mi már szabályszerűen fenyőfa ágakkal díszített kis szobákat készítettünk, ahol volt úgy nappali, mint az éjjeli pihenő helyünk.

Ragyogó március negyedikén reggel parancsot kaptunk, hogy az oroszokat ki kell verni az állásaikból. Nehéz nap következett, ekkor megindultunk előre! A század legénységét mihamarabb leszedték az oroszok a jól kiépített födezékjeikből, nagy nehezen hét katona tudta megközelíteni az orosz rajvonalat köztük voltam én is, ahonnan az oroszok kézigránátokkal próbáltak bennünket visszaszorítani.

Délután három és négy óra között kapunk parancsot, – honnan azt nem tudtuk–, vissza kell vonulni! Persze nekünk nem kellett kétszer mondani, szerencsésen visszahúzódtunk. Jelentkezik a szakaszvezető a századparancsnok úrnál:

– Parancsára megérkeztünk! Vagyis visszavonultunk!

Riktei főhadnagy úr, mint jó cseh érzelmű tiszt azzal fogadott bennünket:

­– Ki adta magoknak azt a parancsot, hogy vonuljanak vissza? Azonnal elfoglalni az előbbi helyet!

Nagy szomorán megindultunk, de alig megyünk 200 métert már egyet kilőttek közülünk. Látva ezt a szakaszvezető úr, visszaküld egy honvédot azzal, hogy teljes lehetetlen elfoglalni az előbbi helyet, mert már csak hatan vagyunk. Visszakapjuk a parancsot, hogy mindenki ahol van azon a helyen maradjon és figyeljen előre.

Én is egy vastag, levágott fenyőfa tövére álltam, vagyis a parancs ott ért, ott teljesítettem honvédi kötelességemet. A nap eltűnt a magas kárpáti hegyek mögött, a fényes csillagok percről, percre közeledtek felém, szép tiszta éjjel volt, éhen szomjan őrt állni, várva újabb parancsot a visszavonulásra. Az idő lehetett éjfél után négy óra, amikor az álmatlanságot nem bírva, az őrt álló helyemen leülve kezdtem szundikálni. A fázásról már nem volt szó, mert a lábaim már kezdtek zsibbadni és vele együtt a többi testrészem.

Boldog álmodozásom közepette, valaki hátulról kezd mozgatni. Szemeim felnyílnak, látom, hogy egy jótevőm, Bogdán Péter törzsőrmester út áll a hátam mögött, ki a visszavonulásra szólít föl.

Felelve a törzs úr szavára, hogy nem bírok felállni a helyemről, mert nagyon el van zsibbadva mindenem, kérte tőlem a puskát és kiemelt a hóból és kezdett vezetni. Vezetett körülbelül 200 métert ahol is a vezetése fölöslegessé vált, mert tudnillik ott már olyan része volt az útnak, ahol lefelé kellett menni a hegyről. Lemenésünk úgy történt, hogy a farunk alá vettük a köpönyegünket és megeresztettük magunkat. Mikor oldalra dőlve, mikor bukfencet vetve leértünk a hegyről, tehát ugyanúgy cselekedtem én is. Mikorra aztán leértem a hegyről, a vérkeringés teljesen megindult nálam, hogy a lábamra tudtam állni és saját erőmből el tudtam menni a közeli tábori tűzhöz, ahol is azonnal le kellett vetkőzni és alsóruhát kellett cserélni, el ne felejtsem már megírni.

Hogyha a törzsőrmester nem jön hozzám legalább egy órát úgy én már egy megfagyott hulla lettem volna, mert a vér már kezdett hűlni nálam, az álom erőt vett rajtam és csak elaludtam volna örökre. Ezek szerint talán a megfagyás a legszebb halál.

Így aztán századunknak a megmaradt honvédjeit és egy pár tiszteseit összpontosították és beosztottak bennünket egy landver zászlóaljhoz, meg tőlünk nem messze alig egy pár órai járásra voltak elhelyezve a Makovka (Markowka) nevű magaslaton. Itt támadásba már nem volt részünk, de azért éppen elég volt a márciusi hosszú éjjeleken át virrasztani, mert minket magyarokat küldtek ki mindég, az előretolt tábori őrszemnek.

De a Jóisten nem engedte sokáig, hogy a landver zászlóalj tisztesei velünk kitolhassanak. Kaptunk új beosztást az akkor úgynevezett kombinált Rifli honvéd gyalogezredbe, amely ezrednek abba az időbe a Rozsánkai völgy, az Opor folyó mentén húzódott a rajvonala, velünk szembe pedig Dukla (Tuchla, később Tukhlya. Tiszakóródtól északkelet irányban 110 km légvonalban, északkelet irányban, Zerban várostól északra) nevű város az oroszoké volt, ahonnan úgy a kakas kukorékolás, mint a vonat dübörgése egészen jól hallott. Az alig 200 méter két rajvonal közötti távolságot kellett nekünk állandóan járőrökkel figyeltetni, amibe néhányad magammal többször kivettem a részem belőle.

Egy alkalommal is kint vagyok járőrbe, – egy őrvezető és két honvéd, az őrvezető mint parancsnok, én és a társam pedig mint járőrök –, esős és sötét áprilisi éjjelen, s ahogy járjuk a két rajvonal közötti részt, észreveszünk valami erős mozgolódást az egyik ledöntött nagy fenyőfa tövénél, melynek minden ága, amely felénk mutatott, ki volt hegyezve, s melynek ha véletlen nekimentünk volna, könnyen át is szúrt volna bennünket. A Jóisten velünk volt, nem veszítettük el lélekjelenlétünket és magadásra szólítottuk fel a négy tagból álló orosz járőrt, akik fegyvereiket letéve, vagyis átadva nekünk megindultak előttünk a mi rajvonalunk felé. Jelentkeztünk a századparancsnok úrnál, hogy orosz foglyot hozunk. Az orosz foglyokat átadva, pihenésre vezényeltek mindhármunkat. Két hét múlva sorakozó van a századnak és olvassák a parancsot, hogy az őrvezető úr, mint járőrparancsnok valóságos tizedes lett, én pedig, mint címzetes tizedes, a honvéd társam pedig őrvezető lett. Persze nem nagyon örültem a kitüntetésnek, mert megsokszorozódott a járőrparancsnoki tisztségem, de több alkalommal voltunk olyan szerencsések, hogy foglyot tudjunk hozni.

Innen aztán május havában megtörtént az előnyomulásunk. Nagyon szépen mentünk, nap-nap után, közbe volt egy kis összecsapásaink is, nevezetesen Bolekov (Bolekhiv, Bolechow) nevű városnál, ahol is majd otthagytam a fogam.

A várostól lehettünk már néhány kilométerre síkságon. Éjjel elfoglaltuk A rajvonalat, leástuk magunkat, de bizony mikor virradt, látjuk, hogy az oroszok készülődnek, és nem soká okoskodtak, meg is indultak. Persze mi a túlerővel szembe nem bírtuk a rajvonalunkat megtartani és nem várva a kézitusát visszafelé kezdtünk húzódni, a város háta mögötti magas hegyre. Utunk egy 15 méter széles vízen vezetett keresztül, melynek vize oly sebes volt, az alja kavicsos, mélysége lehetett egy méter és csak azon vettük magunkat észre, hogy már nem is megyünk a lábunkon. Többekkel összefogózkodtunk és csak úgy tudtuk elérni a visszavonulási pontot, mikor aztán feljutottunk a hegyre és elfoglaltuk a lövészárkot nyugodtabban éreztük magunkat. Persze az én nyugodtságom nem sokáig tartott  mert jött a hír, hogy az oroszok a folyóra vezető árkon jönnek végig felé, hogy átkelhessenek a vízen.

Mindjárt kapom a parancsot, begyek magamhoz öt honvédot és vizsgáljam meg a terepet és hogy mi igaz abból, hogy az oroszok jönnek az árkon végig fele? Én aztán felszólítottam öt honvédot és megindultam velök járőrbe, én mint járőrparancsnok a beosztást megtettem a távolságot betartva, és megindultunk a folyó mentén kinőtt sűrű fűzfa között a kijelölt hely irányába.

Körülbelöl már mentünk vagy két óra hosszat csendesen, amikor ez egyik honvéd arra lett figyelmes, mintha valaki az árokban mozogna. Int nekem, menjek csak őhozzá, megyek aztán hozzá, s amint odaérek abba a pillanatba által vágja magát egy az orosz az árkon, és kezd a lábával kezével integetni, mintha ő egy sebesült orosz katona volna és hogy menjünk által a vízen érte. Azt kérdezem a honvédtől:

- Te most mit csinálnál? Által mennél érte?

Feleli, hogy által, hisz az egy sebesült katona. Én aztán azt feleltem neki:

- És ha nem is sebesült? Csak át akarna csalni a vízen és elfognának bennünket? Te erre nem gondolsz?

Persze csak ketten voltunk és amíg mi ezen az oldalon iskolázunk, látva a túloldalon az oroszok, hogy mi nem akarunk által menni, megszólaltatták a fegyvereiket. A társam a karjába kapott egy golyótól, mellyel könnyen el tudott menekülni, én pedig a Jó Isten oltalma és vezérlete alatt sárülés nélkül húzódhattam egy olyan helyre, ahol golyó nem érhetett.

Majd aztán amikor teljesen  csend volt, és az oroszokat látva, hogy húzódoznak visszafelé, akkor vettünk aztán bátorságot, felkelve helyeinkről, és óvatosan egy másik úton századunkhoz, vagyis szakaszunkhoz, beérkeztünk és jelentettük a velünk történteket. Legjobban a sebesült társam örült, mert könnyű sérüléssel otthagyott bennünket.

Mi pedig egy pár napi ottlétünk után megindultunk a visszavonuló oroszok után, akik Halics (Halich, 63 km-re keletre, Bolekhivtól) városánál szintén próbálkoztak megállani, rajvonalba felfejlődni és velünk a harcot felvenni, igaz volt nekünk is akadályunk, mert a város alatt lévő Gnita lipám (Hnyla Lypa) nevű folyón a hidat felrobbantották, vagyis a hídnak a közepét teljesen a folyóba lőtték és bár a hídon való átkelés megszűnt, azért ezzel nem szűnt meg az előnyomulás!

forrás: www.map.google.hu

A híd mellett rögtönzött átjárót építettek, amely két szál palló deszkából ált és 50 méter távolsági helyet hagyva úgy szaladtunk egyenként által. Ki bele esett a vízbe azt vitte a folyó magával és annak már nem volt része többé üldözni az orosz hadat, akik pedig megmaradtunk szembeszálltunk a többszörös túlerővel.

És a Jó Isten segedelmével megszalaztottuk az ellenséget és üldöztük egész Dnyeszterig, Itt ennél az ütközetnél megmaradottak pedig kitüntetésbe részesültünk, minden egyes honvéd, altiszt, vagy tiszt, kapott egy emléklapot, melynek a felirata a következő:

 EMLÉKLAP

Kíméletlen előretörésben, halált megvető küzdelemben, hősi tusában, nem törődve a véres áldozatokkal, a Riff őrnagy parancsnoksága és dics teljes vezérlése alá rendelt kombinált honvéd csapatok 1915. június hó 30-án a Tustán mellett vívott csatákban az ellenséget a hidakról lesöpörték és ezáltal a Gnita lipán való átkelést kierőszakolták.

Dicsőséglap az ezred szűkebb történelmére, a hadosztály és Magyarország hős fiaira való megemlékezésül:

Neviczkey Károly tizedes.”

forrás: www.map.google.hu

Az emléklap úgy magyarul, románul, mint németül van leírva és lefotografálva mind azok a helyek és részek ahol ütköztem részt vettünk a Jó Isten velünk volt megtartotta életünket, és győztünk.

A Dnyeszter szennyes vizénél töltöttünk két hónapot, ahol is az aranykalászi búzát vagy gabonát már az orosz muzsikok learadták és keresztbe is rakták. Itt szintén majd az életemmel fizettem a cseresznye szedését, ahogy az új rajvonalat, vagyis a lövész árkot elfoglaltuk, hát a fejünk fölött integettek felénk a megért cseresznyék. Alig vártuk, hogy  fényes nap leáldozzon és a fátyolt húzzon a nagy természetre én jelentkeztem a cseresznye szedésre. Fel is mentem nagy hősiesen a holdvilágos este, de alig hogy hozzáfogtam az ágat tördelni, megszólal egy orosz gépfegyver kelepelni felém. Hullanak a cseresznye falevelek, de vele én is, otthagyva a csábító csemegét, de nem is voltam rá kíváncsi többé.

A kép csak illusztráció

Szép júliusi-augusztusi napok telnek tőlünk csendesen elfelé, gyönyörködve a nemzeti eledelöknek, hajdina, nyitásaiba. Persze éjjel volt foglalkozásunk, mert a födözékeket kellett csinálnunk, ahogy a terep megkívánta. Nappal aztán annyi volt a foglalkozásunk, hogy rajonként egy őrszemet állítottunk föl a lövészárokba, aki figyelte az előttünk lévő oroszoknak a mozdulásait. Elbizakodásunkat azért szomorúság váltotta fel augusztus elején, mert ezredünknek el lett rendelve a hadosztály parancsnokától, hogy próbatámadást intézzen, hogy hadd tudja meg a hadsereg parancsnoksága, milyen túlerővel vagyunk szembe.

A próbatámadásba a mi szakaszunk is be lett osztva, melynek az indulása déli 12 órakor kezdődött, melynek vereség lett a vége és akik megmaradtunk a nap leszállta után visszahúzódtunk a rajvonalunkba várva a nagy általános támadást, mely szeptember 1-ső napjaiba el is lett rendelve. Az úgynevezett Gorliczai nagy áttörés mely úgy kezdődött, hogy ahol az áttörést meg akarták tenni oda kisebb és nagyobb ágyút öszpontosítottak és egyszerre megszólaltatták és teljesen szétlőtték az előttök lévő orosz rajvonalat és tartalékrajaikat. Akkor amikor pedig az ágyúk elhallgattak, a mi rajvonalainkba elhelyezett géppuskáink kezdték meg a tüzelést, oly módon, hogy pásztázták az orosz rajvonal kilövőlyukait és mi pedig a gyalogság fel fejlődve rajvonalba a géppuska lövözete alatt nyomultunk előre! Látva az orosz, hogy most nekiek fel kell adni a rajvonalaikat, visszahagytak maguk után négy raj orosz katonát, hogy nekiek biztosabb legyen a visszavonulásuk. A visszahagyott orosz katonák tudva azt, hogy mostmár ők foglyok lesznek, a tüzelést sem kísérelték, hanem zsebkendőiket puskáikra kötözve vártak. Az oroszok amikor látták, hogy már nem messzi vagyunk hozzájuk a lövész árkaikba feltartva, közeledésünkre pedig puskáikat előre kidobva, megadták magukat, mi pedig – nagy örömmel hálát adva a Mindenható Jó Atyánknak, hogy még néhány perccel előbb kínálkozó szörnyű haláltól megmentett bennünket –, egy kis rövid pihenőt tartva újból megindultunk az egész orosz rajvonalon húzódó oroszok után.

forrás: www.map.google.hu

Szeptember 5-én újra megállásra kényszerítettek bennünket. A szeptember esős és sötét éjszakáján a visszavonuló árkot, hajnalra el is készítettük, de parancsot is kaptunk, hogy fölszerelni és visszavonulni Dornicza nevű falu eleibe. Megtörtént szép csendbe visszavonulás és elfoglaltuk az alig egy pár órával előbb kijelölt helyet.

A nyári nap kezdi vörös sugarait hinteni a falu előtt dolgozó honvédekre, de amint húzódik szép napunk szép napunk feljebb, az ég kék boltozatán, annál vidámabban szárítgatják ruháikat a bakák, még csak nem is sejtve semmit, hogy talán új helyeinket, vagy állásainkat már nem soká fogjuk élvezni. Az új állásba felállítom őrszemet és veszem a puskámat, hogy a múlt éjjel rátapadt sártól megtisztítom. Felvetem a szemem a rajvonal eleibe és látom a századunknál lévő hadapród urat aki azonnali visszavonulásra szólít fel bennünket. Nem kellett kétszer mondani. Már mindannyian ki is ugráltunk a rajvonalból és megindultunk futni visszafelé, de amint felemeljük a fejünket és szétnézünk, merre is vegyük az irányt, kit látunk magunk előtt, mint orosz katonákat és az előtte a szaladó honvédokat kik mindegyik kap egy golyót és már dől is vagyis elvágódik.

Nem messze hozzám körülbelül száz méterre volt egy kis rozoga házikó, s látva azt, hogy a mi tisztjeink oda mennek befele, én is  megváltoztattam az irányt, választva a rozoga házikót, oda sietve és én is bementem, persze fölszerelve. Látva ezt az orosz katona, hogy a házikó megtelt, hős és vitéz honvédekkel és tiszttel, körülfogták és azzal a megszólítással közeledtek felénk, hogy Dole-Puska. Persze volt köztünk olyanok akik értették és kezdték kidobálni az ablakon úgy a tisztek, mint a honvédek és kezdtek bennünket az ajtón egyesével kitessékelni és magok elébe véve úgy kísértek.

 A kép csak illusztráció

Majd amikor jó pár száz métert megyünk akkor vesszük észre, hisz mi már hadifoglyok vagyunk.

Így történt ez a váratlan meglepetés, melynek 38 rövid hónap volt az áldozata. 

Ez történt 1915. szeptember 6-án Tarnopolnál. (Ternopil)

-------

1915 szeptember 6-ai napsütéses délután ahogy az orosz katonák kitessékeltek bennünket a rozoga kis házikóból, magok elébe véve hajtottak bennünket, mint pásztor szokta az elébe hajtott jószágot. Közbe azért a mi volt nálunk értékesebb tárgyak, azt tőlünk elvették. Például a kulacs, derékszíj, jobb kenyérzsák, ezek voltak szerintök a hadizsákmány. Délután volt körülbelül öt óra amikor Tarnopolba beértünk. Egy kevés időt ott töltve és csak akkor látjuk, hogy nem csak mi estünk fogságba, mert szünet nélkül érkeztek az úgynevezett Osztriszkiak. Ők akkor még nem tudták, tulajdonképpen, hogy mi magyarok vagyunk.

És ahogy üldögélünk nagy szomorán várva már az új parancsot az indulásra, csak akkor látjuk erről a részről, meg a másik részről sok sok ezer foglyot összpontosítottak. Az elfogott katonáknak legalább kétharmada cseh volt, akiket már ott nem úgy kezeltek, mint hadifoglyokat. Majd később megtudtuk aztán, mi is hogy, a Kedves cseheinknek köszönhetjük a fogságba esésünket, mert ők feladták a frontot és úgy támadtak minket hátba.

Ettől a perctől kezdve lettünk aztán jóbarátok a csehekkel.

Nemsokára aztán megérkeztek a lovas kozákok és felszólítottak bennünket az indulásra. Meg is indultunk aztán négyessével a lovas kozákok pedig lovagolva mellettünk és aki lemaradt bizony annak járt a kancsuka. Jó távol mehettünk de bizony a községek nevét nem tudom, csakhogy este  órakor érkeztünk a kijelölt szállásra, s persze most az egyszer a vacsora is elmaradt, ami máskor is megszokott történni.

Behajtottak aztán bennünket egy hodályszerű épületbe, melybe szalma is volt. Bizony nemsokáig voltunk ébren az evéssel törődve mert kinek volt hátizsákja az még az úton elfogyasztotta és így már csak az alvás volt hátra. Bizony engem sem kellett ringatni, mert előző éjjel nagyon kivettem a részem az álmatlanságból, hamar elaludtam. Már jót aludtam, amikor valami motyogásra ébredek és látom, hogy orosz katonák kezökbe lámpa és közelednek felém. Felköltöm a velem szomszédos Bogdán Péter törzsőrmester urat, ki nagyon jól tudott oroszul, - - és kinek később tizedes létemre tiszti szolgájának szegődtem, vagyis hordájának - és aztán beszélt is hozzájok oroszul és azok visszafelelve otthagytak bennünket. Mi aztán csakhamar újra elaludtunk és reggel az orosz katonák kiabálására ébredtünk fel, de már nyomban szaladni is kellett csájáért az úgynevezett teáért és vele együtt ki is adták az aznapi kenyéradagot, amit sokan nyomban meg is ettünk. Aztán azonnali sorakozó, és mint előző nap lovas kozákok kíséretével és menet közbe tudtuk meg aztán, hogy az orosz katonák kik éjjel lámpával a kezükbe jöttek, a foglyoknak a kevés spórolt pénzeiket szedték el, vagyis világosan elrabolták.

Megindult aztán a menet, de oly sok foglyot csak a lágerbe érkezésemkor láttam, mint amennyien meneteltünk a tiszt urak kivételével.

Nagyon hosszú utak vannak Oroszországba, de senki sem tudta meglátni a menekülő foglyoknak az elejét sem hátulját, oly nagyon sokan voltunk.

Én aztán a fent említett törzs úrnak lettem mától kezdve a puczerje, nem is volt nekem semmi bajom úgy az étkezéseknél, mint egyébnél.

Az étkezésünk úgy volt beosztva, hogy amikor megérkeztünk arra a bizonyos helyre, ahol a konyha volt, ott aztán kiadták a vacsorát az úgynevezett káposztalevest és hajdinakását, meg egy kevés fekete kenyeret, mert ez volt az ők akkori nemzeti eledeleik.

Ez az étkezési hely úgy volt beosztva, hogy mindig este értünk oda és ott meg is szállásoltunk. Így meneteltünk aztán szeptember hatodikától egészen harmincadikáig. El lehet képzelni, hogy nagyon sok falun és városon keresztül mentünk nap alatt, az akkor eszemmel nem tartottam érdemesnek, hogy csak egy városnak is a nevét fejembe véssem, mai ésszel naplót vezetnék róla.

A napi menetelésünk közt volt alkalmam megfigyelni 20 éves létemre és a fejembe véstem, hogy mily piszkos és alávaló nemzetiség a cseh, jólehet, hogy az ember a hasáért mindent megtesz, hogy kielégítse mikor éhes. számtalan esetbe megtörtént, ahogy menekültünk az útmentén elhúzódó tengeri földön elszéledtek keresgélve a zöld disznó tököt. Mikor aztán egy egy tököt megtaláltak, megvolt a nagy öröm, úgy ették ők azt mint mi a legjobb dinnyét.

Közbe aztán volt egy egy kis incidensünk is a csehekkel. Úgy történt az egész, hogy ha esetleg valamely hadifogoly lemaradt a csapatjától, - mert a magyarok egy helyen vagyis egymás után meneteltek és ugyanúgy menetelt mind a cseh és a mind a német - és keresgélte a helyét bizony az már ki is kapta a magáét, mert a sor közé berántották és vérere verve úgy kidobták a sorból, tehát ugyanígy cselekedtünk mi is, ha mellettünk soron kívül szaladt egy baka, kérdeztük tőle "hova szaladsz"! És ha azt felelte, hogy "coh", nahát az akkor nap ha imádkozott, ha nem úgy kikapott tőlünk, hogy nem volt kedve többet lemaradni.

Nekem hála legyen a Jó Istennek mindezekbe nem volt részem, mert én nem maradoztam le tiszti szolga létemre, mert az én Törzsuram, mivel nagyon jól tudott oroszul, úgy az Ő mint az én hátizsákomat megrakta kenyérrel, vajjal, és túróval, mit az oroszok abban az időben nagyon szívesen adtak.

Menetelésünk utolsó napjaiban aztán megtudtuk, hogy Kijevig fogunk gyalogolni, és ott fognak bennünket bevagonérozni. Egy szép őszi reggelen aztán meg is érkeztünk Kijev külvárosába. Hálát mondva az Úrnak, hogy megérkeztünk, a hosszú városi menetelésünk már mindannyiónkat kihoz a türelemből, hogy hát mikor érünk már arra a részre, ahol is majd be fognak vagonérozni. Éjjel 11 óra van, nagy kivilágítás, amikor állj az egész!  Végig hangzik a menetelő oszlopon! Ahogy megálltunk, már le is ültünk, mert már nagyon megviselt mindannyiónkat a 24-ik nap gyaloglása.

Körülbelül ültünk egy pár óra hosszát, (persze az aznapi vacsora már elmaradt) amikor látjuk, hogy már előttünk nincs is hadifogoly csak egynéhány és azok is már készülődnek, de már szaladnak is.

Mostmár nincs más hátra, nekünk is vagyis nekem is szaladni kell, szaladok hát én is. Körülbelül 500 méter szaladás után felérek a széles Dnyeszter vizén keresztül épített hídra, ahol is megállás nélkül által kellett szaladni a 300 méter széles vashidon, és a hídtól úgy két kilométerre volt az úgynevezett Dornicza nevű hely ahol is történt a bevagonérozásunk.

Igaz, hogy eltelt három nap míg sor került ránk magyarokra, de így aztán volt egy kevés időnk arra, hogy a kedves cseh szakácsok által elkészített hal elveseiket megkóstolhassuk, mert azt a kevés halat is mi benne volt, azt a fajtájoknak adták. Szólni nem mertünk, mert akkor megkancsukáztak bennünket, mert már akkor ők voltak az urak, ami később száz százalékig be is bizonyosodott. Három napi elszállásunk igaz, hogy a kék ég alatt volt, mert az előállított barakokba oly sok volt a tetű, hogy szabad szemmel meg lehetett volna számolni oly nagyok voltak. Tehát csak most kezdődött még csak a megösmerésünk az orosz tetvekkel, amiről részletesebben majd később fogok írni.

Megkezdődött  hát a marhakocsiknak az összeállítása a tábor előtt. Negyven kocsiból állott egy tránszport, így mondva oroszul, minden kocsiba negyvenkét ember elhelyezve, vagyis becsömöszölve.

Elsőnek jöttek a csehek, őket indították útnak első nap, második nap sorra kerültek a germánok, mert az oroszok így hívták a németeteket (ugyanannyi kocsival és benne elhelyezett ember anyaggal, mint fentebb jelzett sorokba), harmadnap került csak sor miránk magyarokra. Mi is aztán nagy kegyesen elhelyezkedtünk a kocsi belsejébe. Persze én mint tiszti szolga, gazdám után az enyém volt az elsőség a kocsiba. El is helyezkedtem  a kocsiba mesterségesen előállított  felső priccsre, ott is az ablak melletti részt választottam, hogy hadd tudjam én mikor kedvem tartja legeltetni a szememet a nagy orosz mezőkön és erdőkön, mert volt olyan napi menetünk a vonatta, hogy alig volt egy egy kis állomás, hol keresztül szaladtunk.

Megindult hát velünk is dübörögve a vonat az áldott nap leszálltával, behúzva a kocsinknak az ajtaját akkor 1915. október 4-ét írtunk.

Az első két három napi vonatozásunk még elég jól ízlett, mert Kijevtől Tulán keresztül Moszkva volt az irány ahol is minden nap megkaptuk a magunk hallevesét és kevés kenyér fejadagunkat és ami a legtöbb volt, sűrven találtunk állomásokat, ahonnan a forralt vizet fel tudunk venni a kocsinkba, hogy teát készíthessünk belőle .Moszkvát elhagyva csak megyen velünk teljes erejével az orosz vonat, melybe a magyar hadifoglyoknak keze imára kulcsolva szája éneklésre nyílva, hogy hazádnak rendületlenül légy híve ó magyar.

Közbe felhangzik Isten segíts meg bennünket, senki nem tudja hol is lesz a végállomásunk.

Itt aztán már kezdtem feljegyezni magamnak a nagyobb városoknak neveit, melyen keresztül mentünk, hogy had tudjam én azt megmutatni itthol, ha majd a Mindenható Atyánk hazasegít, De bizony csak nem tudom én mindegyiknek a nevét. Egy párat megjegyeztem: Szamara, Upa és Penczán vitt utunk keresztül, ahol is már annyit megtudtunk, hogy Szibériába visznek bennünket, amit meg bizony nem jó szívvel vettünk, mert már ekkor 13 nap volt előjegyezve nálunk, hogy a vonatba tessékeltek.

Ezen a részen már a falvak és a városok nagyon megritkultak elég volt ha napjában négy öt állomáson keresztül futott velünk a vonat. Legfeljebb egy helyen, kettőn megállott, hogy itasson és hogy mi is étkezhessünk.

Nemsokára elértük a Cseljabinszk nevű várost, mely Európának azon a részén az utolsó városa és volt alkalmam látni Európa és Ázsia között felállított nagy határkövet, melynek egyik oldalán felírva Európa, a másik oldalon pedig Ázsia.

Jekatyerinburgnál egy hasonló kő: (Csejabinksztől északabbra.) Fotó forrása: https://vilaglatojudit.wordpress.com/2014/10/13/jekatyerinburg/

Az Ázsiai határ mindjárt meglepetésszerű volt, mert több napig robogott velünk a vonat, a sok száz éves erdőn keresztül, de az mindenütt  égett a vonat mentén. 

Voltak azért megálló helyek vagyis kisebbszerű állomások amely arra szolgált, hogy a kazánnak ha kell vizet veszen, vagy pedig a hadifoglyok ha a csáját megkívánták hát vettek fel forralt vizet, mert minden legkisebb állomás fel volt szerelve vízforralóval, ahol is több száz liter víz állandóan forrott így a teavízbe nem volt szűkölködésünk. 

Elmerengve vagyis elgondolkodva, sorsunk hova fog vezetni vajon fogunk-e még mi valaha ezen az úton visszafelé jönni, mikor már a 23-24 napot jegyezzük és még csak nem is sejtve, hogy tulajdonképpen hol is lesz a végállomásunk, az az egy mégis nagyon jó volt amerre csak ment a vonat velünk: az állomások megrakva elárusító bódékkal azok pedig tele fehér kenyérrel, és az úgynevezett bulkival, vagyis olyan puffancsszerű kaláccsal.

Mikor aztán a vonat pont ott talált megállani - nahát azt már írnom sem kell - hogy milyen kaphatós cikk volt az a bakák között, kiért fizettek, sokért meg nem. Persze mindezek percek alatt történtek, node meg ehhez nem is kellett sok idő, mert a bakák már ilyenkor tudták, hogy mit csinálnak, elkiálltották: Indul a vonat! Sokszor aztán még az elárusító bódé is felborult persze nem akarva, és ilyenkor aztán a kísérő oroszok olyan jót nevettek, hogy még a hasokat is fogták.

27-ét írunk, amikor egy nagy várost látunk, hogy közeledik felénk, vagyis mindig közelebb közelebb érünk hozzá. Lehet az idő délután 4 óra, mikor már a vonat meg is áll velünk az állomáson kívül. Kérdezzük az ott járkáló oroszoktól, milyen város ez, s hangzik a válasz, hogy Irkucz! (Ma: Irkutszk) Azonnal melegség árasztotta el a szívünket az Irkucz szóra, hisz őseink valamikor innen indultak el hazát keresni? és mi pedig most itt járunk sok sok száz évek eltelte után? A bizonyíték meg is van, mert nagyon sok szót használnak a mieinket.

Itt megvacsoráztunk és az orosz vasutasok pedig végig haladva a kocsik mellett a kerekeket megütögetve, melynek a jele az, hogy még hosszú utunk van. Mi aztán felszállva, és a vonat megindult velünk a nagyváros alatt, mi pedig ameddig csak láthattuk addig néztük. Így hagytuk el azt a várost, melyről valahol nagyon sok szép van írva.

Ránk sötétedett, a természet elcsendesült és mi is álomra hajtottuk fejünket, a száguldó vonat hamar elringatott bennünket. Nagyon szép holdvilágos éjjel volt.  A kocsink ablaka kinyílva, azon vesszük észre hogy a kocsink tele van a kazán füstjével, melynek nem valami kellemes volt a szaga. Erre aztán többeken felébrettünk, mivel én felül feküdtem az ablaknál, mindjárt ki is néztem az ablakon és látok a vonat mentén alföldünkhöz hasonló sima terepet. Közbe el el sötétedik a kocsi és újból megtelik füsttel. Megállapítottuk aztán éjnek idején, hogy alagúton megy a vonat keresztül velünk, így aztán az ablakokat becsuktuk, hogy álmodozzunk tovább az itthol maradt kedveseink felől, akik minket éjjel nappal siratva is számolgatják a napokat, hogy nagyon régen nem kaptak már felőlünk lapot. Isten jóvoltából újra felvirradtunk és csak most tudtuk aztán meg, hogy mi is az a sima terep mit éjjel az alföldhöz hasonlítottunk. Egy nagy víztenger volt. Annak a szélén ment a vonat. Néztük aztán a térképet hol is vagyunk mi most. Nem sokáig kellett keresgélni, mindjárt meg is találtuk. Az úgynevezett Bajkál tó mellett voltunk, mely az oroszok az 1900-as évek után történt orosz japán háborúban a befagyott Bajkál tó jegére vasúti síneket raktak le, hogy az orosz katonáknak gyorsabb legyen a hadszíntérre való szállítása, mert abba az időbe még Szibériába vezető vasútvonal nem volt páros, mint máma és úgy a forgalmat nehezebben tudták lebonyolítani. (Transzszibériai vasútvonal.)

Igaz, hogy a jégre épített vasútvonal áldozatot is kívánt tőllök, mert egy vonatszerelvény beszakadt a tóba és ott lelték örök nyugalmukat az orosz katonák. Így mentünk két éjjel és egy nap a tó mentén. Oly széles volt, hogy nagyon jó szemnek kellett lenni ki megláthatta a túlsó parton lévő magas hegyeket. Október 29-én éjjel, úgy lehetett éjfél után két óra, amikor nagy kiabálásra és kocsidöngetésre felébrettünk. Jönnek aztán felénk is hát a minket kísérő oroszok kiabálnak, hogy felkelni és sorakozó, mert nem megyünk tovább. Itt van a láger vagyis a fogolytábor, tehát megérkeztünk az úgynevezett Szibériai Berezovka nevű fogolytáborba, melynek a befogadó épületei 35 000 foglyot rejtegetett magába.

Berezovka (1936-ig Verhnyeudinszk majd Ulan-Ude tol 8 km-re) a Bajkál tótól délkeletre, a Trasszibériai vasútvonal mentén található (térkép forrása: Hadifogoly magyarok története)

Teljes 25 nap éjjel és nappal robogott velünk az orosz gőzös. Azt hittük hogy már még a földről is leszalad velünk, de végre valahára mégis csak megállott hála legyen az Úrnak érte.

1915 október 30-at írtunk, mikor beolvastak bennünket egy nagy hodályszerű épületbe, melybe 750 magyar hadifogoly hervasztja életét hosszú deszkapriccsen, koplal és nélkülöz - szegény magyar sorsod - Ó mire üldözött.

Kezdődött az elhelyezkedésünk, beosztottak minket szakaszokba és rajokba. Egy rajba volt tíz ember és így minden raj kapott egy nagy lavorszerű ételhordót, amelybe tíz embernek egyszerre adták ki az úgynevezett káposztalevest, vagy hallevest. Ez a két leves aztán egymást váltogatta. A második féle az pedig köleskása volt, vagy hajdina. Nagyon megszerettük mindegyiket, mert igen keveset kaptunk belőle.

Ezeknek a mindennapos eledeleknek az elfogyasztása úgy történt, hogy a naponkénti napos mikor meghozta a lavolszerű ételhordóba a levest, vagy kását, azt tízen körülállottuk mint a kismalacok a válut és úgy fogyasztottuk el, vagyis így szedtük ki a kanállal. Aki élelmesebb volt az beszerezte magát rövid szárú fakanállal, mellyel akármilyen forró levest tudott vele enni és legalább kétszer annyi fért bele, mint egy másik rendes kanálba és az olyan ember kettőnek is megette a részét, különösen a kása feléből az ha háromszor vett a tálból, már az illető ott is hagyta a tálat, mert negyedszer már úgysem tudott volna belőle venni.

Megkezdődött aztán a már régebben ott lévő foglyoknak a vendéglátása, hogy megtudták a megérkezésünket, vége hossza nincsnen a kérdezősködőnek. Alig tudtunk választ adni, s valaki már rá is akadt a falubelijére vagy a komájára.

Hozzánk is bekopogtat valaki, - mivel én tiszti szolga voltam Bogdán Péter törzsúrnak, s mivel ő jól tudott oroszul ő lett a barak kommendáns és én, a gazdám után mindig az első helyen szerepeltem, így nekünk kis mellékszoba volt, hol csak tisztesek voltunk, - "Lehet" szóval fogadjuk az ajtón várakozót mire az már be is nyitott magyar emberekhez illő köszönéssel: Jó napot adjon Isten! Mi is fogadjuk, ki így ki úgy ki isten hozta, rögtön kérdezi a belépő van-e itt 5-ös közös vagy 11-es honvéd! Szatmár megyesi, - kérdi a belépő, hát hova való a tizedes úr! Felelem, Tiszakóródra! Nagyot néz a belépő és feleli szaporán ő meg Szatmárcsekébe való, nézünk aztán egymással farkasszemet, felelem, akkor földik vagyunk a bemutatkozás megtörtént. Az illető Borbély Balázs volt, ki fiatal életét Amerikában töltötte el és így nem ösmerhettük egymást de azért a nagy kérdezősködés megvolt, mert akkor már neki volt 10 hónapja a fogoly életéből. Hívott aztán magával menjek vele és írjunk vagy irassunk lapot haza az Ő szüleinek, mert neki már van rendes címe és szokott is kapni hazulról választ és majd azok át fogják Kóródra továbbítani. Megírattuk aztán a lapot a közeli szobába tartózkodó tanár úrral, hogy orosz fogságba vagyok nincs semmi bajom stb. A lapot három hétre a szüleim meg is kapták én a választ szintén három hétre. Így történt a szüleimmel való érintkezés sok sok ezer kilométer távolságból. Pár nap eltelte után megélénkült a mi barakunkba is a forgalom a már hosszabb idő óta ott tartózkodó hadifoglyok kereskedésbe fogtak az egyik árulta a kenyérhajból frissen készült fekete kávét a másik kutya és macskahúsból készült fasírt pecsenyét, a harmadik mint borbély jelentkezett és ki tudja felsorolni, hányan jelentkeztek különféle szakmába vágó dolgokkal, de kenyeret azért senki nem árult. 

Csakhamar megszoktuk mi is baragi életet aztán mi is foglalkoztunk valamivel, ki sakkozott, ki malmozott, ki meg a versírással foglalkozott, ki tudná azt le is írni, ki mivel foglalkozott. Cipész, szabó borbély mindegyik a maga szakmáját folytatta. Tisztes létemre nekem is volt alkalmazásom, engem is beosztottak rajparancsnoknak így volt tíz emberem akinek úgy a kenyér, mint a czukor minden napi adagját nekem kellett elosztani. Egy alkalommal azt találtam mondani, hogy nekünk több czukor járna, nem ennyi amennyit kaptunk, s ezt mindjárt meghallva a zsidó tolmács ki az orosz parancsnokkal volt egy szobába nyomba el is árult az orosz zsidónak, ki másik reggel engem hív, hogy menjek utána, csak úgy könnyedén megindulok és követem őt és megyünk a szomszéd baragba, -hol egy mellékszoba volt a fogda, az pedig a foglyoktól üres nem volt soha - és megállunk a fogda előtt. Kinyitotta az ajtót és engem pedig belökött és az ajtót behúzva ránk csukta. Hamar megbarátkozva a már régebben bent lévőkkel  azonnal a kosztot kérdeztem, hogy és mint történik, ugyanúgy adták mint a baragiaknak, csakhogy nem voltunk szabadok. Így teltek a napjaim, amikor a nyolcadik nap megint látom az én oroszomat jönni - és valóban hozzánk jött - nyílik az ajtó és szólít engem, hogy menjek utána. Megindulva szótlanul megyünk, megyünk, - gondolom, hova vihet - és egyszer csak egy nagy magas kerítéssel körülvett kis kapu előtt megállunk. Ott beeresztenek és mindjárt egy nagy épület áll velünk szembe és megyünk egyenesen az épületbe. Amikor beérünk és viszen egy szobába, akkor látom, hogy ez szintén fogda és ott szabályszerűen megmotoznak.  Kést, spárgát, nadrágszíjat, bakkancsfűzőt elvesznek tőlem és kísérnek tovább. Egy nagy folyosó tárult elibem, hol egy orosz katona fegyveresen járt, előre és hátra, figyelgetve a folyosóra nyitott ajtókat. Ahogy kísérnek a folyosón megállunk egy sötét ajtó előtt.  A kísérőm kinyitja és betessékel, utánam pedig becsukta és motyog valamit a fegyveresen sétáló orosz katonának és amint én beléptem mindjárt neki is mentem valami deszka félének. Azonnal feleszméltem és tudtam, hol vagyok (Sötét egyes) a fülkének volt a hossza a két méter szélessége, egy méter volt benne egy sarokba épített deszka prics, semmi egyéb, melyen ha meguntam feküdni, akkor felhajtottam és kezdtem sétálni benne, mely annyiból állott, hogy kettőt előre, kettőt hátra léptem az ajtón vágott kis ablak helyén a fejem ki ki dugtam hogy hadd lássak egy kis világosságot.

A velem szembe lévő világos szobában már voltak tízen kiknek irigyeltem a sorsukat, mert ők szabadon járhattak a folyosón. Megnyugtattam aztán azzal magam, bizonyára ők nincsenek olyan bűnösök mint én és volt köztük nagyon becsületes magyar őrmester, aki éjjelre beadta nekem a saját köpönyegét takarónak hisz február hónapban voltunk és nagyon felfért. Így az én jót tevő őrmesterem meg is nyugtatott az ajtóra kifüggesztett nevem után írt nagy igazságtalanságról - hogy én mint lázító vagyok a baragba ezért kaptam 21 napi magán sötét egyest.  

A jó Isten megengedte, hogy kitöltöttem minden baj nélkül, igaz, hogy a testemet olykor-olykor csipdesték - mert hát a csipdesők is éhesek voltak - de én még éhesebb voltam, mert napjában csak egyszer kaptam enni, akkor is igen kevés kis szűz levet, kevés kenyérrel. Itt már nagyon kezdtem számlálni napjaimat és a 21-ik nap már nagyon figyeltem, hogy mikor is érkezik már meg az én zsidó oroszom, aki engem vissza fog kísérni oda ahonnan elhívott. Nem sokára meg is érkezik és közeledik felém. Nyílik az ajtó és szólít, hogy menjek. Mentem utána, s utána kísért oda, hol beérkezéskor elszedték tőlem amit egy rabtól el szoktak szedni. Mindent visszaadva meg is indultunk hazafelé vagyis a barakunk felé. Mikor odaérünk motyogott valamit és engem otthagyott, én pedig visszamentem az én törzsőrmester uramhoz, mocskoson szőrösön, mert 29 nap nem mosakodni, nem borotválkozni, azt hiszem tudja úgy az olvasó, mint a hallgató, hogy nézhettem ki. Első dolgom volt a borotválkozás és tisztálkodás, az után pedig nem bántam én ha soha nem adtak egy koczkaczukrot sem!

1916 március és áprilisban megtörtént a hadifoglyoknak a munkára való szállítása, de csak közlegényeknek, a tisztesek kivételével. A visszamaradt tiszteseket őrmestertől tizedesig, mind összpontosították és az úgynevezett 8-ik battalionba (zászlóalj) osztották, - melynek a barakjai egy egész félre eső részen volt - állott nyolc barakból ezek pedig három méter magas deszka kerítéssel volt körülvéve. Május tizedike körül aztán miránk is sor került a tisztesekre, én is beleestem egy szállítmányba, mely Omszkba volt irányítva. Mindezeddig a Törzsőrmester Úrral voltam, de itt már szétváltunk egymástól és így teljesen magamra maradtam. Hatvanad magammal aztán egy orosz kíséretével felültünk a vonatra, melyről még aznap éjjel le is szálltunk. Hogy mennyit mehettünk gyalog, azt nem tudom, csak reggel amikor az áldott nap kezdte vörös sugarait hinteni a nagy természetre, mi is a rendelt helyen voltunk. Amint megérkeztünk az egyik baka balra a másik jobbra dőlt és kezdtek szundikálni én pedig hála az Úrnak, fáradságot nem érezve hozzá fogtam a mosakodáshoz. Látva ezt a már oda érkező orosz muzsikusok, vagyis emberek, hogy a foglyok közt akad egy két ember, ki nem az alvással törődik, hanem a tisztálkodással, a figyelmesebb orosznak megtetszettünk és már hívtak is maguknál, - persze oroszul nem tudtam még akkor egy szót sem - de azért megértettem, hogy mit akar. Fel is vettem magam és egy másik és ketten elmentünk nála. Magyarázta az úton, hogy van már őnála egy ösztriczki? de mi nem értettük és amikor az atyafi lakására értünk és betessékelt bennünket, mint vendégeket.  A vendégfogadó (szamovár) vagyis teafőző, már az asztal közepén díszlik, körülötte a már elkészített teásbögrék, czukortartóval, melybe alig hat hét szem koczkaczukor (kockacukor) van, tely (tej) külön egy másik bögrébe és mutatja, hogy üljünk le, és együnk.Ő is leült és mint gazda hozzáfogott a reggelizéshez. A teás bögrék egy-egy kistányérba voltak helyezve és amint elkészítette a teáját, önt hozzá telyet (tejet) és a kis lapos tányérba öntögetve egy 8-ad koczkaczukrot a szályába (szájába) véve legalább három bögre teát ivott meg vele mi pedig a társammal hazaiason egy egy bögre teába beletettük a négy koczkaczukrot, - de csak én tettem bele, mert a társamnak már úgy jutott, hogy úlyból (újból) kellett czukrot feltalálni. Így reggeliztünk meg az első gazdámmal, ahol is reggelizés közben meglátjuk az alytón (ajtón) felakasztva egy cseh katonának a köpönyegét. Mondom a társamnak "Nézd csak, az egy cseh köpeny! Itt maradsz!" feleli, ő nem marad. Akkor én sem és otthagyva az első új gazdánkat visszamentünk a podgyászunkhoz, ahol is már csak emitt amott volt fogoly. Amint visszaértünk, látom, hogy egy koros orosz ott tögyörékel (tötyörékel) és vizsgálgat bennünket. Megszólal egyszer, hogy menjek őhozzá dolgozni. Gondolom ez egy vén orosz már, hát ennél fogok menni. Fel is poggyászolok és és megindulok utána. Nem volt hosszú utunk a lakásáig. Be is viszen az udvarra, ahol is volt egy kis külön épület az ő lakásához közel, -melybe egy orosz menekült lakott - és engem is oda szállásolt el éllyelre (éjjelre).

Az Ő vallások szerint Pünkösd hete van, szép Mállyusi (májusi) napok vannak. Templomuk harangja hívogat, őket reggelenként én pedig elgondolkodva sorsomon és végzem munkámat, közbe egy-egy imát is elmondok utána. Tebenned bíztunk eleitől fogva, gondolva azt, hogy hát oda haza az én szeretteim vajon hogy is vannak? Ha tudnák, hogy én hogy vagyok és hol? 

Az étkezésem a következő volt: reggel mikor ők már reggeliztek akkor hívtak. Hogy ők mit ettek azt igazán nem tudtam. Leültettek az asztalukhoz, ahol is a tőllök visszamaradt kenyérdarabokat és az úgynevezett szamovárt, vagyis a teafőző készletet találtam forró vízzel. Persze oroszul akkor még nem tudtam és mutatták, hogy egyek, íme.  Ettem, mert éhes voltam, azt ami előttem volt, és így volt úgy délbe, mint este, amikor maguk jól laktak, engem mindig akkor hívtak, de ugyan azt találtam az asztalon mindig, amit reggeliztem.

Kezdtem figyelmes lenni, vajon ők is azt esznek amit én? Járkáltam az ablak alatt és be be pillantottam és mit látok? Ők előttök asztal megrakva mindenféle jóval és úgy falatoznak. Gondolva most bizonyára én is fogok egyebet enni, eljött a hívás ideje és bizony én csak a megszokott eledelemet találtam az asztalon. Így teltek az én böjti napjaim. Eljött vagyis elérkezett a Pünkösd vasárnapja. Megcsendesülnek a harangok és megindul az orosz néptömeg a templomba, és én pedig a lakás előtt való lóczán ülve mélyen elgondolkozom és nem szégyenlem megírni, hogy a  sírás erőt vett rajtam és csak sírtam és sírtam.  

 A Petőfi költeményének az a része jutott az eszembe, "hogyha tudná mily nyomorban élek, meghasadna a szíve szegénynek."

Elközelgett az ebéd ideje. Gondoltam most csak nem meleg víz lesz az ebéd, hisz az ünnep nagy és talán nekem is ünnepies lesz az ebédem. Nagyon csalatkoztam, mert csak a megszokott terített asztalhoz hívtak. Megállva az asztal előtt és egy karszéket fogva azt kérdem a házigazdától magyarul mondva "Hát én mindig csak csályát vagyis teát iszok!?" Hallgatja a vén orosz az én magyarul mondott beszédemet és egy nagyot köpött elibem és motyogott valamit oroszul. Erre a jelenetre megmozdul bennem valami és az előttem lévő karszéket felemelve azzal az elhatározással hogy nyomba felyéhez (fejéhez) vágom, látva hogy a vén orosz nagyon megilyedt, (megijedt)  vissza eresztem a széket azzal a tudattal, hogy nem csinálok nagyobb bajt magamnak, hisz már tudom ebből is lesz baj éppen elég. Hála az Úrnak csak annyi volt a baj, hogy hívott a vén orosz magával az összes holmimat felvéve és mentünk szótlanul a Község házához, ahol is volt egy kis mellékszoba és azt kinyitották, engem pedig szabályszerűen belöktek és motyogtak valamit oroszul. Az ajtó rámcsukták és az ünnep hátralévő részét ott töltöttem el. A kosztolásom nem valami vastag volt, mert ha azt mondtam éhes vagyok, akkor vizet adtak. Így telt el a háromnapos ünnep.

Vége az első résznek

Következő rész: http://ketvilagreszenat.blog.hu/2017/11/02/masodik_resz_784